Az aikidō megértéséhez vezető út állomásai ( Mi az aikidō)

MICHI NO AIKIDŌ AZ AIKIDŌ MEGÉRTÉSÉHEZ VEZETŐ ÚT ÁLLOMÁSAI Betűk és szavak sosem tudják teljes pontossággal leírni az aikidōt. Csak azok számára válik világossá, akik szorgalmas, kemény edzések segítségével értették meg." (M. Ueshiba) MI AZ AKIDŌ Szó szerint: ai = szeretet, harmónia, egység; ki = szellem, szellemi vagy lelki erő, az ember koncentrált ereje, egyetemes vagy univerzális, a világegyetemet átható energia; dō = út, módszer, eljárás. Amit, együttesen fordíthatunk az univerzummal, az energiával való összhang (egyesülés) és a harmonikus élet útjának, valamint nevezhetjük olyan útnak, amely a testi és a lelki összhang megteremtését tekinti a fő feladatának. Ezt az "Alapító" még kiegészítette a takemusu szóval, amiben a take = harc, harci kedv, lelkesedés; a musu = a valamivé válás ereje, a dolgok eredeti állapotának megőrzése. Ezek szerint a "Takemusu Aiki" kifejezés, az univerzummal (minden dologgal) való azonosulást, és minden dolog eredeti állapotban való megőrzését jelenti; egy olyan harcművészetre utal, ami erre a védekező jellegű harcra épül. Hogy mi az aikidō? Egy mondatba összefoglalva: az, ami hiányzik az életedből. Funakoshi Gichin, a modern karate kialakítója szerint: "Nem a művészet alakítja az embert, hanem az ember a művészetet. Mindenki azt találja meg a karatéban, amit keres." A kijelentés alapvetően az aikidōra is igaz. Azaz elmondható, hogy az aikidō mindenkinek mást és mást jelent, vagyis gyakorlója hozzáállásától és megközelítésétől függően többféle meghatározása is létezik. Valaki önvédelemnek tekinti, míg másoknak filozófia, önmaguk legyőzésének egyik módja, "aktív meditáció", "dinamikus jóga", "mozgó zen", "az ellent nem állás-, az egybeolvadás művészete". Emellett még tekinthetjük testedzésnek, az egészségmegőrzés módszerének; magas szintű mozgásművészetnek, sajátos önkifejezési formának; az önfejlesztés, a testi-, lelki- és szellemi képességek fejlesztésének, s a világgal való megbékélés eszközének; egyfajta életmódnak, életfelfogásnak; egyik irányzata szerint pedig — kialakítójának elveivel ellentétben — akár versenysportnak is. Valójában az aikidō mind ez együtt. Ha támadás ér minket, akkor önvédelem; a dōjōban pszichológia, testedzés és egészségmegőrzés, filozófiai és biomechanikai elvek, a dinamika (tágabb értelemben a természet) törvényeinek gyakorlati megnyilvánulása. Ám az is igaz, hogy lényegét csupán szavak által, — ahogy arra alapítója is utalt — nem lehet pontosan meghatározni. Azt csak sok éves gyakorlás után érthetjük meg, vagy akkor sem. Megalkotója Morihei Ueshiba (1883-1969) — aki a családi hagyományként őrzött daitō-ryū aikijutsu önvédelmi eljárásból, saját tudása és tapasztalatai alapján alakította ki a mai aikidōt — szerint: "Az aikidō az igazi budō; a szeretet működése, megnyilvánulása az univerzumban; minden élő védelmezője. Általa minden életerővel telik meg a megfelelő helyen és pillanatban. Egy olyan eszköz, amely teremtő forrása lehet, nemcsak az igazi harcművészeteknek, de minden létező dolognak, amely a növekedést és a fejlődést szolgálja." FiaKisshōmaru pedig ”Az Aikidō szellemiségéről" (Aikidō no kokoro, angolul Spirit of Aikidō) írt könyvében — így foglalja össze az aikidō lényegét és célját: "Elmondható, hogy napjainkat a siker, a pénz, az anyagi javak hajszolása és a tudomány, a technológia egyre elvakultabb fejlesztése jellemzi. Egyre lélektelenebbé válik az emberiség, a civilizáció: növekszenek a lelki betegségek, pszihiátriai esetek számai; az emberek egyre elbizonytalanodottabbá válnak, egyre többen menekülnek a valóság elől a kábítószerek által nyújtott világba, vagy a játékautomaták elé. Sokan nem találják helyüket az életben, céltalannak érzik életüket. Ezt a nyugtalanságot tovább fokozza az egyre folytatódó fegyverkezés, a nukleáris fenyegetettség érzése; a növekvő bűnözés, a munka-nélküliség; a környezet szüntelen rombolása, szennyezése. Éppen ezért az aikidō talán egy különleges vonzerőt jelenthet a ma élő emberek számára. Azt tanítja, hogy bárki, tekintet nélkül a korra, nemre vagy testi adottságaira, meg tudja valósítani az univerzális- és az egyéni "KI" egyesítését, azaz harmonikusan beilleszkedhet környezetébe, harmonikus életet élhet. Mert a harmónia, a szeretet, a megelégedettség nyújthat csak menedéket a lelki sivárság ellen, töltheti ki tartalommal és értelemmel életünket, mindennapjainkat. Ehhez tudnunk kell azt is, hogy habár a harcművészeteket elsősorban a harctéren, a küzdelemben elérendő győzelem célja inspirálja, de ez a győzelem sosem végleges és csak rövid életű. Vagyis fel kell ismernünk, hogy alapjában véve minden győzelem relatív, gyorsan tovatűnik és így csak látszólagos; előbb-utóbb minden "győzőből" legyőzött válik. Az életünket pedig nem érdemes, ilyen elenyésző cél érdekében értelmetlenül elfecsérelni. Az aikidō, mint a budō egyik legmodernebb képviselője ezt az ellentmondást igyekszik feloldani." Az aikidō a győzelem-, a harcnélküliség filozófiáját, a küzdelem elkerülését tanítja. (Éppen ezért az aikidōban nincsenek versenyek, amelyek mindig mások megalázását, a pillanatnyi sikerek hajszolását szolgálják, az aikidō nem legyőzni tanít meg, hanem inkább meggyőzni segít, meggyőzni másokat a harc értelmetlenségéről.) Az aikidō célja: az agresszív, ellenségeskedést fokozó hajlamok elfojtása, ezek kreatív szeretetté való átváltoztatása az ember tökéletesebbé tétele, azaz önmagunk legyőzése. Összességében elmondhatjuk, hogy az aikidō, távol-keleti vallási, filozófiai elveket és háborús tradíciókat őrző, önvédelmi jellegű harcművészet. A hangsúly pedig az önvédelmi jellegen van. Az aikidōban az ellenfél támadását hagyjuk kibontakozni, de nem engedjük hatni, hanem egyensúlyvesztési helyzetbe vezetjük az ellenfelet és — többnyire ízületcsavarással vagy -feszítéssel — földre dobjuk vagy földre kényszerítjük. Az aikidō tehát csak másodsorban tartalmaz támadó technikákat, csupáncsak azért, hogy azok elhárítására fel lehessen készülni. Elmondható az is, hogy az aikidō gyakorlatai az életben előforduló támadási szituációk megfelelő kivédésére készíti fel gyakorlóit, nem súlycsoportokra felosztott, pontok és szabályok szerint folytatott versenyekre, küzdelmekre, mint a legtöbb versenyeket is rendező küzdősport. Az aikidō abból az elgondolásból született, hogy a kisebbeknek is lehetőséget adjon a náluk, méretben nagyobb, és fizikailag is erősebb támadókkal szemben. Az életben pedig a támadók általában többen vannak, és általában fel is vannak fegyverkezve. Itt pedig alapjában véve nem a győzelem, hanem saját magunk, vagy értékeink védelme a cél — , esetleg a segítségnyújtás. Azaz, az aikidō, a technikái révén lehetőséget ad arra, hogy bárki, bármekkora-, egy vagy több- fegyvertelen-, illetve fegyveres támadó támadását gyorsan és hatékonyan elhárítsa — a jogos önvédelem elveit szem előtt tartva — úgy, hogy viszonylag minél kisebb sérülést okoz az ellenfélnek. Vagyis az aikidō nem a fizikai erő útja, hanem sokkal inkább a szellemé. Lényegében az aikidōka megpróbálja összhangba hozni a testét és szellemét, megpróbál harmonikusan alkalmazkodni a világhoz, így az ellenfeléhez is. Engedi az ellenfelét támadni, majd a megfelelő pillanatban közbeavatkozva, az ellenfél erejét is felhasználva —visszafordítva azt maga az ellenfél ellen — , győzi le őt. Sokan emiatt az "utánaengedés" elvének az alkalmazása miatt, az aikidōt az önvédelem csúcsának tartják, s az "ellent nem állás művészetének nevezik". Végezetül megállapíthatjuk, hogy az egykori háborús művészet (aikijutsu), mára fokozatosan a harmóniára törekvés (nevelés) eszközévé vált. Ma az aikidō, mint minden harcművészet, egyben önismeret, önfejlesztés és önkifejezés is; egy olyan modern gondolkodásmód, amely a békére és a szeretetre épül, ami egymás- és a természet (az univerzumnak és minden lényének) tiszteletét hirdeti. Mindezek mellett segíti — a manapság egyre fontosabbá váló — azonosságtudat és globális gondolkodás kifejlesz-tését, amelyek feltétele a változás szükségességének a felismerése, belső lelki békénk, benső központunk megtalálása, amit az aikidō gyakorlás központi céljának tekinthetünk. © Tanaka

A harci művészetek kialakulása és fejlődése

BEVEZETÉS

A HARCI MŰVÉSZETEK KIALAKULÁSA ÉS FEJLŐDÉSE

A küzdelem, a harc, szerves része mindennapjainknak. Végig kísérte emberré válásunkat, része társadalmi és egyéni fejlődésünknek.

Egy érdekes megfogalmazás szerint az emberiség története, háborúk története; egy másik megfogalmazás szerint pedig, a történelem azoknak a dolgoknak az összessége, amelyek elkerülhetők lettek volna. Azaz tulajdonképpen létezésünket s magát a világ sorsát is az ellentétes erők (yin és yang) egymás elleni harca jellemzi, határozza meg. Vagyis elmondhatjuk: KÜZDÉS AZ ÉLET.

E megállapításból kiindulva, tényként kell elfogadnunk azt is, hogy maguknak a harci művészeteknek a kialakulása is egyidős az emberiséggel. Hisz a törekvés, hogy győzedelmeskedjünk a természet erőin, a ránk törő vadállatokon, a minket megtámadó embereken, alapjában véve végig kísérte egész eddigi fejlődésünket.

A civilizáció kialakulása során — mivel rá volt erre kényszerítve —, az ember megtanulta a testrészeit fegyverként használni, később pedig a fejlődés egyre magasabb fokán, különböző eszközöket, fegyvereket készített, hogy biztosítsa a győzelmét.

/Az egyszerű ösztönös mozgásformákból, mint: a futás, ugrás, mászás, hajítás, viszonylag hamar kialakulhattak a különböző harci mozdulatok. A vadászó életmódot pedig, már a fegyverhasználatra törekvés jellemezte, amiket a vándorló és a letelepedett törzsek viszálya miatt, őseink a harcban is korán elkezdhettek használni: kőből készült eszközök, bot, nyíl, lándzsa, kard. Valószínű, hogy a harci mozdulatok, technikák oktatása, egy idő után már szervezetten, csoportosan történt, elkülönülve a többi mozgásformák gyakorlásától, amik a munkát és a szórakozást szolgálták. A fegyveres gyakorlatok mellett, a harci felkészülésben fontos szerepet kaphatott a test fizikai felkészítése is. Így a fegyveres technikák mellett, a pusztakézzel vívott küzdelmek, mint a birkózás és az ökölharc — feltehetően —, elsősorban erre a célra szolgált. Azaz a harc tanulása a fiatalok életre való felkészítését célozta meg, a felnőtté válás részévé vált. /

Vagyis a test-test elleni harc így egyre inkább ügyességi játékká, versengéssé, egyfajta virtussá, illetve később sporttá szelídült; némelyike nemzeti sporttá vált (Thai boksz, Taekwondō), egyes harci technikák elemei pedig a nemzetek táncaiba épültek be (pl. Brazíliában a capuera).

Megállapítható, hogy majdnem minden földrészen kialakultak bizonyos harci módszerek, amik nagyobb része sajnos mára feledésbe merült (Erre utaló nyomok bizonyítékok az egyiptomi kultúrából és a görögből is maradtak ránk: birkózást, pankrációt, ökölvívást ábrázoló rajzok, falfestmények.).

A ma legnépszerűbb és legelterjedtebb harci művészetek kialakulása azonban a Távol-Keleten zajlott le: Indiában, Kínában és Japánban.

Az itt kialakult különböző harcművészetek gyakorlása, először csak bizonyos kasztoknak volt megengedett — elsősorban a harcos osztálynak, mivel mindenekelőtt a katonák felkészítését szolgálta, vagy pedig buddhista, illetve más vallást gyakorló papok, szerzetesek fejlesztették ki azokat — és csak később ismerkedett meg velük a civil lakosság. Sok stílus családi hagyományként apáról-fiúra szállt, hisz az akkori tradíciók, előírások tiltották kívülállók, idegenek oktatását (ami legtöbbször szűk keretek között, kis csoportokban történt). Az ekkori irányzatok tulajdonképpen olyan rendszereknek tekinthetők, amelyek a fegyveres és fegyvertelen küzdőtechnikák sokaságára épültek — kifejlesztésük is, szemben a mai modern irányzatokkal, több ember munkájának tulajdonítható. A gyakorlatok között voltak, amelyek a test megerősítését szolgálták, egyes mozdulatok pedig a különböző állatok harci technikáit utánozta...

A küzdelemben eredményes mesterek technikáit később többen is megtanulták, így azok egyre ismertebbé váltak. A kísérletező kedvű tanítók pedig egyre újabb és újabb mozdulatokat találtak ki. A stílusok egymással is keveredtek, összeolvadtak, megteremtve a különböző irányzatok sokaságát.

Egyes iskolák az ütések elviselésére készítették fel a testet, míg másoknál az ütések és rúgások vagy az ízületfeszítések és az életpontok támadása került hangsúlyba. Némelyekben, a támadások jutottak nagyobb szerephez a védekezéssel szemben. Volt olyan iskola, ahol az egyenes irányú mozgásokat hangsúlyozták ki, míg mások a köríveseket, és voltak olyan iskolák is, amelyek az ellenfél energiájának felhasználására törekedtek. Kifejlődtek az úgynevezett "kemény" és "lágy" módszerek, majd kialakultak a különböző stratégia és taktikai elméletek (pl. Sun Cu: A Háború Művészete), s így ezek is beépültek a harcművészetekbe, egyre inkább előtérbe helyezve az ellenfél megtévesztését. Némely irányzatban a valós harctól elszakadva — a látványosságot előtérbe helyezve —, megfigyelhetők színpadias mozdulatok is. Ezek mellet a stílusok kialakulásában még szerepet játszott az adott ország földrajzi jellege, a helyi munka- és életkörülmények, valamint az ott élő emberek fizikai-pszichikai felépítése.

Az így kiformálódott harci művészetek elterjedésében nagy jelentősége volt továbbá annak a ténynek, hogy ezekben az országokban a lőfegyverek használata szigorúan korlátozva volt, illetve magunknak, a fegyvereknek a viselése, alkalmazása is csak egyes rétegeknek volt megengedett. Vagyis az ember, ha megtámadták, csak saját ügyességére, harcban való jártasságára számíthatott.

A ma leginkább gyakorolt stílusok különféle csoportba sorolhatók. Vannak olyanok, amelyeket kifejezetten egészségmegőrző céllal gyakorolnak. Vannak küzdelmet ellenző irányzatok, ahol a felkészülés a különböző formagyakorlatok (katák, kínaiul kuen vagy tao) gyakorlására, és páros önvédelmi gyakorlatokra épül, a gyakorlás célja pedig az egyén tökéletesítése, a jellem és a személyiség fejlesztése — ilyen az aikidō is. Vannak küzdőcentrikus irányzatok, amelyek a teljességre törekednek, nem állítanak fel szabályokat a küzdelemben, és vannak olyan irányzatok, amelyek csak a harc egy bizonyos részére koncentrálnak, előre meghatározott szabályok szerinti versenyeket rendeznek, ahol a technikák alkalmazása korlátozott, illetve egyes testrészek támadása tiltott, és legtöbbször védőfelszerelés használatát írják elő. Mindegyik irányzatnak vannak előnyei és hátrányai is...

A mai modern irányzatok többségében (küzdősportok: boksz, kickbox, egyes karate irányzatok, taekwondō, thai boksz) — ahol a minél jobb eredmények elérése a cél —, megelégednek néhány küzdőtechnika gyakorlásával. Itt a technikák versenyben való alkalmazására törekednek. A versenyző, a ringben igyekszik bizonyítani ügyességét, amihez elsősorban megfelelő taktikai felkészültségre van szüksége, mivel a győzelem elérésére törekedve a támadó technikák, ill. a támadás került előtérbe, a passzivitást pedig intéssel büntetik. Elmondható azonban az is, hogy az így elért győzelem, csak bizonyos körülmények között elért győzelemnek tekinthető. Ha a harcot a maga globalitásában szemléljük, akkor el kell tekintenünk mindenféle szabálytól, a különféle súlycsoportoktól és a pontozásos rendszerektől, hisz egy valós harcban, minden szabálytól mentesen bármilyen technika eredményes lehet: lökés, karmolás, dobás, fogás, feszítés, ütés, rúgás, még a harapás is. Tudnunk kell azt is, hogyha az utcán megtámadnak minket, minden harcművészet és küzdősport önvédelmi jelleget kap. Az utcán pedig bárki megtámadhat minket (és ilyenkor általában a támadó a nagyobb, legtöbbször nem egyedül van, illetve fel van fegyverkezve). Az ilyen támadások során rengeteg szituáció megvalósulhat, védekezésünknek pedig jogi következményei is lehetnek...

A komplex rendszereknek tulajdonképpen az a hátránya, hogy a technikák sokasságát igyekszenek besulykoltatni, a különböző szituációk megoldási módjaként, nem véve figyelembe azt, hogy a választási lehetőségek nagy tömege miatt a reakcióidő is megnövekszik (azaz néha a kevesebb a több), és a harc kiszámíthatatlansága miatt, egyébként sem lehet minden lehetőségre felkészülni.

Vagyis be kell látnunk, hogy nincsen jó stílus és rossz stílus, minden stílus csak annyira jó, amennyire a gyakorlója az. Véleményem szerint — ahogy azt Bruce Lee is vallotta — egy igazi harcművésznek, küzdőművésznek elsősorban stíluson kívülinek kell lennie.

/A stílusokat megalkotóik, létrehozóik saját alkatuknak, belső- és külső tulajdonságaiknak megfelelően alakították ki. Bár, egy választott stílus a gyakorlója tulajdonságairól is árulkodik, azonban a küzdelem végeredményét sosem a stílus határozza meg. Igaz, a küzdőművészetekkel foglalkozók különböző ľ jobb és rosszabb, hatékonyabb és kevésbé hatékony, gyakorlatias és látványra törekvő stb. ľ tulajdonságokkal felruházott stílusokról beszélnek. A stílusok pedig betartandó szabályokról, elvekről. A küzdelem kimenetele (így önmagunk megvédése is) azonban elsősorban rajtunk múlik. Vagyis azok az elsajátított fizikai-, pszichikai- és értelmi képességek a meghatározók a küzdelem kimenetele szempontjából, amik lehetővé teszik a technika alkalmazását: gyorsaság, helyzetfelismerés, taktikai érzék és -képességek stb. Azaz elmondhatjuk, egy küzdelem kimenetelét elsősorban az egyéni képességek döntik el. /

Befejezésül megállapíthatjuk, hogy a Távol-keleti országokban a mai napig megőrizték tekintélyüket a harcművészetek. Japánban filozófiai és vallási elméletekkel keveredve "harci utakká" fejlődtek, a mindenapi élet részévé váltak. Megállapíthatjuk azt is, hogy ma is alakulnak ki új stílusok, és a régebbi stílusok is tovább fejlődnek, hisz sokuk világszerte gyakorolt önvédelmi sporttá alakult, némelyik pedig az olimpiai elismerésért küzd.

© Tanaka