A harci művészetek kialakulása és fejlődése

BEVEZETÉS

A HARCI MŰVÉSZETEK KIALAKULÁSA ÉS FEJLŐDÉSE

A küzdelem, a harc, szerves része mindennapjainknak. Végig kísérte emberré válásunkat, része társadalmi és egyéni fejlődésünknek.

Egy érdekes megfogalmazás szerint az emberiség története, háborúk története; egy másik megfogalmazás szerint pedig, a történelem azoknak a dolgoknak az összessége, amelyek elkerülhetők lettek volna. Azaz tulajdonképpen létezésünket s magát a világ sorsát is az ellentétes erők (yin és yang) egymás elleni harca jellemzi, határozza meg. Vagyis elmondhatjuk: KÜZDÉS AZ ÉLET.

E megállapításból kiindulva, tényként kell elfogadnunk azt is, hogy maguknak a harci művészeteknek a kialakulása is egyidős az emberiséggel. Hisz a törekvés, hogy győzedelmeskedjünk a természet erőin, a ránk törő vadállatokon, a minket megtámadó embereken, alapjában véve végig kísérte egész eddigi fejlődésünket.

A civilizáció kialakulása során — mivel rá volt erre kényszerítve —, az ember megtanulta a testrészeit fegyverként használni, később pedig a fejlődés egyre magasabb fokán, különböző eszközöket, fegyvereket készített, hogy biztosítsa a győzelmét.

/Az egyszerű ösztönös mozgásformákból, mint: a futás, ugrás, mászás, hajítás, viszonylag hamar kialakulhattak a különböző harci mozdulatok. A vadászó életmódot pedig, már a fegyverhasználatra törekvés jellemezte, amiket a vándorló és a letelepedett törzsek viszálya miatt, őseink a harcban is korán elkezdhettek használni: kőből készült eszközök, bot, nyíl, lándzsa, kard. Valószínű, hogy a harci mozdulatok, technikák oktatása, egy idő után már szervezetten, csoportosan történt, elkülönülve a többi mozgásformák gyakorlásától, amik a munkát és a szórakozást szolgálták. A fegyveres gyakorlatok mellett, a harci felkészülésben fontos szerepet kaphatott a test fizikai felkészítése is. Így a fegyveres technikák mellett, a pusztakézzel vívott küzdelmek, mint a birkózás és az ökölharc — feltehetően —, elsősorban erre a célra szolgált. Azaz a harc tanulása a fiatalok életre való felkészítését célozta meg, a felnőtté válás részévé vált. /

Vagyis a test-test elleni harc így egyre inkább ügyességi játékká, versengéssé, egyfajta virtussá, illetve később sporttá szelídült; némelyike nemzeti sporttá vált (Thai boksz, Taekwondō), egyes harci technikák elemei pedig a nemzetek táncaiba épültek be (pl. Brazíliában a capuera).

Megállapítható, hogy majdnem minden földrészen kialakultak bizonyos harci módszerek, amik nagyobb része sajnos mára feledésbe merült (Erre utaló nyomok bizonyítékok az egyiptomi kultúrából és a görögből is maradtak ránk: birkózást, pankrációt, ökölvívást ábrázoló rajzok, falfestmények.).

A ma legnépszerűbb és legelterjedtebb harci művészetek kialakulása azonban a Távol-Keleten zajlott le: Indiában, Kínában és Japánban.

Az itt kialakult különböző harcművészetek gyakorlása, először csak bizonyos kasztoknak volt megengedett — elsősorban a harcos osztálynak, mivel mindenekelőtt a katonák felkészítését szolgálta, vagy pedig buddhista, illetve más vallást gyakorló papok, szerzetesek fejlesztették ki azokat — és csak később ismerkedett meg velük a civil lakosság. Sok stílus családi hagyományként apáról-fiúra szállt, hisz az akkori tradíciók, előírások tiltották kívülállók, idegenek oktatását (ami legtöbbször szűk keretek között, kis csoportokban történt). Az ekkori irányzatok tulajdonképpen olyan rendszereknek tekinthetők, amelyek a fegyveres és fegyvertelen küzdőtechnikák sokaságára épültek — kifejlesztésük is, szemben a mai modern irányzatokkal, több ember munkájának tulajdonítható. A gyakorlatok között voltak, amelyek a test megerősítését szolgálták, egyes mozdulatok pedig a különböző állatok harci technikáit utánozta...

A küzdelemben eredményes mesterek technikáit később többen is megtanulták, így azok egyre ismertebbé váltak. A kísérletező kedvű tanítók pedig egyre újabb és újabb mozdulatokat találtak ki. A stílusok egymással is keveredtek, összeolvadtak, megteremtve a különböző irányzatok sokaságát.

Egyes iskolák az ütések elviselésére készítették fel a testet, míg másoknál az ütések és rúgások vagy az ízületfeszítések és az életpontok támadása került hangsúlyba. Némelyekben, a támadások jutottak nagyobb szerephez a védekezéssel szemben. Volt olyan iskola, ahol az egyenes irányú mozgásokat hangsúlyozták ki, míg mások a köríveseket, és voltak olyan iskolák is, amelyek az ellenfél energiájának felhasználására törekedtek. Kifejlődtek az úgynevezett "kemény" és "lágy" módszerek, majd kialakultak a különböző stratégia és taktikai elméletek (pl. Sun Cu: A Háború Művészete), s így ezek is beépültek a harcművészetekbe, egyre inkább előtérbe helyezve az ellenfél megtévesztését. Némely irányzatban a valós harctól elszakadva — a látványosságot előtérbe helyezve —, megfigyelhetők színpadias mozdulatok is. Ezek mellet a stílusok kialakulásában még szerepet játszott az adott ország földrajzi jellege, a helyi munka- és életkörülmények, valamint az ott élő emberek fizikai-pszichikai felépítése.

Az így kiformálódott harci művészetek elterjedésében nagy jelentősége volt továbbá annak a ténynek, hogy ezekben az országokban a lőfegyverek használata szigorúan korlátozva volt, illetve magunknak, a fegyvereknek a viselése, alkalmazása is csak egyes rétegeknek volt megengedett. Vagyis az ember, ha megtámadták, csak saját ügyességére, harcban való jártasságára számíthatott.

A ma leginkább gyakorolt stílusok különféle csoportba sorolhatók. Vannak olyanok, amelyeket kifejezetten egészségmegőrző céllal gyakorolnak. Vannak küzdelmet ellenző irányzatok, ahol a felkészülés a különböző formagyakorlatok (katák, kínaiul kuen vagy tao) gyakorlására, és páros önvédelmi gyakorlatokra épül, a gyakorlás célja pedig az egyén tökéletesítése, a jellem és a személyiség fejlesztése — ilyen az aikidō is. Vannak küzdőcentrikus irányzatok, amelyek a teljességre törekednek, nem állítanak fel szabályokat a küzdelemben, és vannak olyan irányzatok, amelyek csak a harc egy bizonyos részére koncentrálnak, előre meghatározott szabályok szerinti versenyeket rendeznek, ahol a technikák alkalmazása korlátozott, illetve egyes testrészek támadása tiltott, és legtöbbször védőfelszerelés használatát írják elő. Mindegyik irányzatnak vannak előnyei és hátrányai is...

A mai modern irányzatok többségében (küzdősportok: boksz, kickbox, egyes karate irányzatok, taekwondō, thai boksz) — ahol a minél jobb eredmények elérése a cél —, megelégednek néhány küzdőtechnika gyakorlásával. Itt a technikák versenyben való alkalmazására törekednek. A versenyző, a ringben igyekszik bizonyítani ügyességét, amihez elsősorban megfelelő taktikai felkészültségre van szüksége, mivel a győzelem elérésére törekedve a támadó technikák, ill. a támadás került előtérbe, a passzivitást pedig intéssel büntetik. Elmondható azonban az is, hogy az így elért győzelem, csak bizonyos körülmények között elért győzelemnek tekinthető. Ha a harcot a maga globalitásában szemléljük, akkor el kell tekintenünk mindenféle szabálytól, a különféle súlycsoportoktól és a pontozásos rendszerektől, hisz egy valós harcban, minden szabálytól mentesen bármilyen technika eredményes lehet: lökés, karmolás, dobás, fogás, feszítés, ütés, rúgás, még a harapás is. Tudnunk kell azt is, hogyha az utcán megtámadnak minket, minden harcművészet és küzdősport önvédelmi jelleget kap. Az utcán pedig bárki megtámadhat minket (és ilyenkor általában a támadó a nagyobb, legtöbbször nem egyedül van, illetve fel van fegyverkezve). Az ilyen támadások során rengeteg szituáció megvalósulhat, védekezésünknek pedig jogi következményei is lehetnek...

A komplex rendszereknek tulajdonképpen az a hátránya, hogy a technikák sokasságát igyekszenek besulykoltatni, a különböző szituációk megoldási módjaként, nem véve figyelembe azt, hogy a választási lehetőségek nagy tömege miatt a reakcióidő is megnövekszik (azaz néha a kevesebb a több), és a harc kiszámíthatatlansága miatt, egyébként sem lehet minden lehetőségre felkészülni.

Vagyis be kell látnunk, hogy nincsen jó stílus és rossz stílus, minden stílus csak annyira jó, amennyire a gyakorlója az. Véleményem szerint — ahogy azt Bruce Lee is vallotta — egy igazi harcművésznek, küzdőművésznek elsősorban stíluson kívülinek kell lennie.

/A stílusokat megalkotóik, létrehozóik saját alkatuknak, belső- és külső tulajdonságaiknak megfelelően alakították ki. Bár, egy választott stílus a gyakorlója tulajdonságairól is árulkodik, azonban a küzdelem végeredményét sosem a stílus határozza meg. Igaz, a küzdőművészetekkel foglalkozók különböző ľ jobb és rosszabb, hatékonyabb és kevésbé hatékony, gyakorlatias és látványra törekvő stb. ľ tulajdonságokkal felruházott stílusokról beszélnek. A stílusok pedig betartandó szabályokról, elvekről. A küzdelem kimenetele (így önmagunk megvédése is) azonban elsősorban rajtunk múlik. Vagyis azok az elsajátított fizikai-, pszichikai- és értelmi képességek a meghatározók a küzdelem kimenetele szempontjából, amik lehetővé teszik a technika alkalmazását: gyorsaság, helyzetfelismerés, taktikai érzék és -képességek stb. Azaz elmondhatjuk, egy küzdelem kimenetelét elsősorban az egyéni képességek döntik el. /

Befejezésül megállapíthatjuk, hogy a Távol-keleti országokban a mai napig megőrizték tekintélyüket a harcművészetek. Japánban filozófiai és vallási elméletekkel keveredve "harci utakká" fejlődtek, a mindenapi élet részévé váltak. Megállapíthatjuk azt is, hogy ma is alakulnak ki új stílusok, és a régebbi stílusok is tovább fejlődnek, hisz sokuk világszerte gyakorolt önvédelmi sporttá alakult, némelyik pedig az olimpiai elismerésért küzd.

© Tanaka