Az aikidō megértéséhez vezető út állomásai ( Mi az aikidō)

MICHI NO AIKIDŌ AZ AIKIDŌ MEGÉRTÉSÉHEZ VEZETŐ ÚT ÁLLOMÁSAI Betűk és szavak sosem tudják teljes pontossággal leírni az aikidōt. Csak azok számára válik világossá, akik szorgalmas, kemény edzések segítségével értették meg." (M. Ueshiba) MI AZ AKIDŌ Szó szerint: ai = szeretet, harmónia, egység; ki = szellem, szellemi vagy lelki erő, az ember koncentrált ereje, egyetemes vagy univerzális, a világegyetemet átható energia; dō = út, módszer, eljárás. Amit, együttesen fordíthatunk az univerzummal, az energiával való összhang (egyesülés) és a harmonikus élet útjának, valamint nevezhetjük olyan útnak, amely a testi és a lelki összhang megteremtését tekinti a fő feladatának. Ezt az "Alapító" még kiegészítette a takemusu szóval, amiben a take = harc, harci kedv, lelkesedés; a musu = a valamivé válás ereje, a dolgok eredeti állapotának megőrzése. Ezek szerint a "Takemusu Aiki" kifejezés, az univerzummal (minden dologgal) való azonosulást, és minden dolog eredeti állapotban való megőrzését jelenti; egy olyan harcművészetre utal, ami erre a védekező jellegű harcra épül. Hogy mi az aikidō? Egy mondatba összefoglalva: az, ami hiányzik az életedből. Funakoshi Gichin, a modern karate kialakítója szerint: "Nem a művészet alakítja az embert, hanem az ember a művészetet. Mindenki azt találja meg a karatéban, amit keres." A kijelentés alapvetően az aikidōra is igaz. Azaz elmondható, hogy az aikidō mindenkinek mást és mást jelent, vagyis gyakorlója hozzáállásától és megközelítésétől függően többféle meghatározása is létezik. Valaki önvédelemnek tekinti, míg másoknak filozófia, önmaguk legyőzésének egyik módja, "aktív meditáció", "dinamikus jóga", "mozgó zen", "az ellent nem állás-, az egybeolvadás művészete". Emellett még tekinthetjük testedzésnek, az egészségmegőrzés módszerének; magas szintű mozgásművészetnek, sajátos önkifejezési formának; az önfejlesztés, a testi-, lelki- és szellemi képességek fejlesztésének, s a világgal való megbékélés eszközének; egyfajta életmódnak, életfelfogásnak; egyik irányzata szerint pedig — kialakítójának elveivel ellentétben — akár versenysportnak is. Valójában az aikidō mind ez együtt. Ha támadás ér minket, akkor önvédelem; a dōjōban pszichológia, testedzés és egészségmegőrzés, filozófiai és biomechanikai elvek, a dinamika (tágabb értelemben a természet) törvényeinek gyakorlati megnyilvánulása. Ám az is igaz, hogy lényegét csupán szavak által, — ahogy arra alapítója is utalt — nem lehet pontosan meghatározni. Azt csak sok éves gyakorlás után érthetjük meg, vagy akkor sem. Megalkotója Morihei Ueshiba (1883-1969) — aki a családi hagyományként őrzött daitō-ryū aikijutsu önvédelmi eljárásból, saját tudása és tapasztalatai alapján alakította ki a mai aikidōt — szerint: "Az aikidō az igazi budō; a szeretet működése, megnyilvánulása az univerzumban; minden élő védelmezője. Általa minden életerővel telik meg a megfelelő helyen és pillanatban. Egy olyan eszköz, amely teremtő forrása lehet, nemcsak az igazi harcművészeteknek, de minden létező dolognak, amely a növekedést és a fejlődést szolgálja." FiaKisshōmaru pedig ”Az Aikidō szellemiségéről" (Aikidō no kokoro, angolul Spirit of Aikidō) írt könyvében — így foglalja össze az aikidō lényegét és célját: "Elmondható, hogy napjainkat a siker, a pénz, az anyagi javak hajszolása és a tudomány, a technológia egyre elvakultabb fejlesztése jellemzi. Egyre lélektelenebbé válik az emberiség, a civilizáció: növekszenek a lelki betegségek, pszihiátriai esetek számai; az emberek egyre elbizonytalanodottabbá válnak, egyre többen menekülnek a valóság elől a kábítószerek által nyújtott világba, vagy a játékautomaták elé. Sokan nem találják helyüket az életben, céltalannak érzik életüket. Ezt a nyugtalanságot tovább fokozza az egyre folytatódó fegyverkezés, a nukleáris fenyegetettség érzése; a növekvő bűnözés, a munka-nélküliség; a környezet szüntelen rombolása, szennyezése. Éppen ezért az aikidō talán egy különleges vonzerőt jelenthet a ma élő emberek számára. Azt tanítja, hogy bárki, tekintet nélkül a korra, nemre vagy testi adottságaira, meg tudja valósítani az univerzális- és az egyéni "KI" egyesítését, azaz harmonikusan beilleszkedhet környezetébe, harmonikus életet élhet. Mert a harmónia, a szeretet, a megelégedettség nyújthat csak menedéket a lelki sivárság ellen, töltheti ki tartalommal és értelemmel életünket, mindennapjainkat. Ehhez tudnunk kell azt is, hogy habár a harcművészeteket elsősorban a harctéren, a küzdelemben elérendő győzelem célja inspirálja, de ez a győzelem sosem végleges és csak rövid életű. Vagyis fel kell ismernünk, hogy alapjában véve minden győzelem relatív, gyorsan tovatűnik és így csak látszólagos; előbb-utóbb minden "győzőből" legyőzött válik. Az életünket pedig nem érdemes, ilyen elenyésző cél érdekében értelmetlenül elfecsérelni. Az aikidō, mint a budō egyik legmodernebb képviselője ezt az ellentmondást igyekszik feloldani." Az aikidō a győzelem-, a harcnélküliség filozófiáját, a küzdelem elkerülését tanítja. (Éppen ezért az aikidōban nincsenek versenyek, amelyek mindig mások megalázását, a pillanatnyi sikerek hajszolását szolgálják, az aikidō nem legyőzni tanít meg, hanem inkább meggyőzni segít, meggyőzni másokat a harc értelmetlenségéről.) Az aikidō célja: az agresszív, ellenségeskedést fokozó hajlamok elfojtása, ezek kreatív szeretetté való átváltoztatása az ember tökéletesebbé tétele, azaz önmagunk legyőzése. Összességében elmondhatjuk, hogy az aikidō, távol-keleti vallási, filozófiai elveket és háborús tradíciókat őrző, önvédelmi jellegű harcművészet. A hangsúly pedig az önvédelmi jellegen van. Az aikidōban az ellenfél támadását hagyjuk kibontakozni, de nem engedjük hatni, hanem egyensúlyvesztési helyzetbe vezetjük az ellenfelet és — többnyire ízületcsavarással vagy -feszítéssel — földre dobjuk vagy földre kényszerítjük. Az aikidō tehát csak másodsorban tartalmaz támadó technikákat, csupáncsak azért, hogy azok elhárítására fel lehessen készülni. Elmondható az is, hogy az aikidō gyakorlatai az életben előforduló támadási szituációk megfelelő kivédésére készíti fel gyakorlóit, nem súlycsoportokra felosztott, pontok és szabályok szerint folytatott versenyekre, küzdelmekre, mint a legtöbb versenyeket is rendező küzdősport. Az aikidō abból az elgondolásból született, hogy a kisebbeknek is lehetőséget adjon a náluk, méretben nagyobb, és fizikailag is erősebb támadókkal szemben. Az életben pedig a támadók általában többen vannak, és általában fel is vannak fegyverkezve. Itt pedig alapjában véve nem a győzelem, hanem saját magunk, vagy értékeink védelme a cél — , esetleg a segítségnyújtás. Azaz, az aikidō, a technikái révén lehetőséget ad arra, hogy bárki, bármekkora-, egy vagy több- fegyvertelen-, illetve fegyveres támadó támadását gyorsan és hatékonyan elhárítsa — a jogos önvédelem elveit szem előtt tartva — úgy, hogy viszonylag minél kisebb sérülést okoz az ellenfélnek. Vagyis az aikidō nem a fizikai erő útja, hanem sokkal inkább a szellemé. Lényegében az aikidōka megpróbálja összhangba hozni a testét és szellemét, megpróbál harmonikusan alkalmazkodni a világhoz, így az ellenfeléhez is. Engedi az ellenfelét támadni, majd a megfelelő pillanatban közbeavatkozva, az ellenfél erejét is felhasználva —visszafordítva azt maga az ellenfél ellen — , győzi le őt. Sokan emiatt az "utánaengedés" elvének az alkalmazása miatt, az aikidōt az önvédelem csúcsának tartják, s az "ellent nem állás művészetének nevezik". Végezetül megállapíthatjuk, hogy az egykori háborús művészet (aikijutsu), mára fokozatosan a harmóniára törekvés (nevelés) eszközévé vált. Ma az aikidō, mint minden harcművészet, egyben önismeret, önfejlesztés és önkifejezés is; egy olyan modern gondolkodásmód, amely a békére és a szeretetre épül, ami egymás- és a természet (az univerzumnak és minden lényének) tiszteletét hirdeti. Mindezek mellett segíti — a manapság egyre fontosabbá váló — azonosságtudat és globális gondolkodás kifejlesz-tését, amelyek feltétele a változás szükségességének a felismerése, belső lelki békénk, benső központunk megtalálása, amit az aikidō gyakorlás központi céljának tekinthetünk. © Tanaka